Fiatal nő keres fel szakítás utáni, hogy könnyebben tudja feldolgozni a szakítást. Sírás közepette beszél fájdalmáról, veszteségéről, a hiányról, az űrről, ami most tátong benne. Ürességet érez.  Nem eszik, nem alszik. Sokszor azon kapja magát, hogy csak ül, könnyek közepette néz maga elé, képek rohanják meg, kimondott, ki nem mondott szavakat hall, újra és újra felbukkannak benne a „Mi lenne, ha..?” „Mi lett volna, ha..?” kezdetű kérdések. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve maga elé veszi okostelefonját, és instant megoldást talál. Facebook. Nézi a saját profilját, a megmaradt és még le nem szedett „kapcsolatban” státuszt, a régi közös képeiket, a régi közös emlékeiket, a hozzászólásokat, bejegyzéseket. Vetíteni kezdi saját történetüket. Ennyivel azonban nem éri be. Továbbmegy a férfi adatlapjára, végigböngészi a szakítás óta eltelt időszak összes képét, összes bejegyzését, összes kommentjét, az új ismerősöket, különös tekintettel a nő neműekre. A bánaton túl lassan eluralkodik rajta a kétségbeesés, a féltékenység, a harag, a tehetetlenség, a „Mi lenne, ha..?” kérdéseket felváltják a „Nem vagyok elég jó”, „Nem vagyok elég szerethető”, „Már túl is lépett rajtam”, „Csak ennyire kellettem” típusú gondolatok, félelmek. A könnyek nem szűnnek, a seb mélyebb, mint előtte.

Mit üzen a történet?

Szakítás előfordul. Veszteséget, fájdalmat, gyászt élhetünk át. Elkezdődhet egy gyászfolyamat. A sebek lassú gyógyítási folyamata. Végbemehetne a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió, majd az elfogadás folyamata. A közösségi oldalak böngészésével azonban a szakítás tulajdonképpen nem történik meg. Az elhagyott a gyász első fázisában reked. Illúziót épít fel a másik fél kapcsán. Üzenetet társít a másik aktivitásához, fantáziákat épít fel a másik fél életéről, a kapcsolatuk szemüvegén keresztül értelmezi a folytatást. Nem lezárja a kapcsolatot, nem realizálja a veszteséget, hanem önkéntelenül is továbbéli. Az elvesztett továbbra is a látótérben marad.

Valóban segítünk ezzel magunkon? A helyzet az, hogy nem.

A párkapcsolat elvesztésével járó gyászfolyamat során gyakori a szorongás érzése. A szakirodalom ezt szeparációs szorongásként tartja számon. A szakítással járó magány érzése, a félelem az egyedülléttől a közösségi oldalak segítségével ugyan csillapodik, viszont a szeparációs szorongás tanulási folyamatát vonjuk meg magunktól azzal, hogy a másikat követjük, hogy a másikról kommunikációja alapján saját értelmezésben további üzeneteket és jelentéstartalmakat alkotunk. Mindez segít elhinni, hogy ami elveszett, visszaszerezhető, újraépíthető. Ami nem sikerült, ami eltört, összeforrasztható, visszahozható. Illúziót építhetünk. Az elfogadás helyett tagadunk. Hamis biztonságérzetet alakíthatunk ki magunknak, ahelyett, hogy egy adott esetben visszafordíthatatlan folyamatot az újrakezdés, építkezés, újratervezés folyamata felé terelnénk. A visszatekintés folyamatos fenntartásával magunktól vesszük el az esélyt az előretekintés folyamatától. Első lépésként, a szakítást követő kétségbeesett időszakban, mielőtt ujjunk a „Keres” gombra téved, érdemes tehát feltennünk magunknak a kérdést:

„Rövid vagy hosszú távon keresek megoldást veszteségemre?” Szomorú látni, hogy milyen sokan ragadnak bele egy régi párkapcsolatukba, és ülnek egy "döglött lovon", hátha történik valami, pedig pszichológus segítségével hamar elkezdhetnék lezárni a múltat és elkezdhetnék építeni az életüket.